Akire büszkék lehetünk: Csóka Lajos a magyar sertéstenyésztésről

Kategória:
Csóka Lajos - ISV ZRt.

Pálfán született 1951-ben. Állattenyésztői oklevelet szerzett, majd sertéstenyésztő szakmérnökként másoddiplomázott a Kaposvári Főiskolán.1973 és 1986 között a Fejérmegyei Állattenyésztési Felügyelőségen, majd annak jogutódjánál a Székesfehérvári Állattenyésztési Vállalatnál, a sertéstenyésztés területén különböző beosztásokban (törzskönyvező, törzstenyésztő, megyei tenyésztési felügyelő, KÉSŐBB FŐMÉRNÖK) dolgozott. 1986-tól napjainkig az ISV ZRt. alkalmazottja, annak másfél évtizede tenyésztési igazgatója. A 90-es évektől a Pannonhibrid fajtakeresztezés kialakításában vállalt kiemelkedő szerepet. 2004-2008 között a Magyar Fajtatiszta Sertést Tenyésztők Egyesületének (FSE) Elnöke, jelenleg az FSE és a MÁSz Elnökségének , valamint az egyesület tenyésztési szakbizottságának tagja. Rendszeresen kérik fel tenyészállat bírálatra kiállításokon. Szerény, őszinte ember, a sertéstenyésztés elismert szaktekintélye. Március 15-én a vidékfejlesztési miniszter a MÁSz elnöksége ajánlására Ujhegyi Imre díjat adományozott számára.

Egyik rákfenéje a magyar tenyésztésének, amikor a hazai árutermelők inkább külföldi genetikát választanak. Mi lehet annak az oka, hogy a magyar sertéstenyésztés eredményei nincsenek úgy elismerve sok hazai hizlalónál, mint a külföldi cégeké?

A magyar gazdák közül még mindig sokan vannak, akik jobban hisznek a messziről jött ügynököknek, akik szép számokkal kecsegtetik őket, kritizálják a hazai tenyésztést, a bajok megoldására a genetika lecserélését javasolják. Ennek alátámasztására sok esetben homályos vagy egyoldalúan kiragadott számadatokkal „győzik meg” vagy inkább vezetik félre az embereket. A leendő vásárlónak fontos lenne a számok mögé nézni, illetve próbára tenni a magyar és külföldi tenyészállatokat azonos körülmények között. Ilyen összehasonlító és értékelő vizsgálatokat hosszú évek óta folytatnak hazánkban a központosított ivadék teljesítmény,- és végtermékteszt vizsgálatok keretében. Az eredmények miatt semmi szégyenkeznivalónk nincs, hiszen a vizsgált hazai tenyésztésű egyedek ivadékai versenyképesek a külföldi tenyészállatokkal. A honi rögön nemesített tenyészállatok előnye az is, hogy jobban bírja ezeket a – sokszor ideálisnak messze nem nevezhető – körülményeket, mint az idehozott külföldiek. Az orosz és ukrán vevőink a magyar disznó előnyének ítélik a jó küllemet, szilárd szervezetet és nagy életteljesítményt, ezért is vásárolnak tőlünk szívesebben és egyre többen tenyészállatokat.

A jó genetika ellenére mi az oka annak, hogy sok telepen olyan gyengék a szaporasági, felnevelési vagy a hizlalási eredmények?

A munkaszervezés rendbetétele helyett sokkal könnyebb a genetika lecserélése, pláne ha ehhez a külföldi cégek olyan finanszírozási konstrukciót tudnak ajánlani, amilyet a magyar tenyésztő jelen helyzetben képtelen biztosítani. Ebben kétségkívül óriási lemaradásunk van. A hazai tenyészállatok is tudnak olyan eredményt produkálni, amiről a külföldi cégek ügynökei azt állítják, hogy arra csak az általuk forgalmazott genetika képes. Nagyobb különbség van a magyar és dán vagy holland termelői szemlélet, hozzáállás és munkaszervezés között, mint  a magyar és dán vagy holland  sertések genetikája között. Meg kell nézni, el kell menni azokhoz a magyar tenyészanyagot használó telepekre, ahol 23-26 malacot választanak kocánként évente, hogy ők miért és hogyan képesek erre. Nincsenek csodák, egyszerűen meg kell adni az állatoknak azt amire szükségük van, ki kell belőlük hozni a rögzített kiváló genetikai értékeket. Azért ne a magyar tenyésztőt vagy tenyészanyagot kritizálják, ha sok telepen csak 16-17 választott malacot képesek előállítani! Idehaza a bizalom sem úgy működik, mint a versenytársainknál, ahol külön tenyésztő, malacnevelő  és árutermelő telepek vannak és működnek jól együtt. Ez nálunk nem jellemző, ezek a termelési folyamatok nem különülnek így el. A tenyésztők és árutermelők részéről ehhez igen komoly szemléletváltásra, kölcsönös bizalomra és szervezőmunkára, állami oldalról pedig egyértelmű ösztönzőkre (jogi szabályozás, szerveződést célzó támogatásokra) van szükség. Komoly gond az is, hogy egyrészt vészesen öregszik a sertéstartók köre, másrészt a szakképzés romokban hever, miközben a modern sertéstartás egyre komolyabb tudást követel meg. Évek óta nincs sertéstenyésztői szakmérnök képzés, pláne alap-, vagy középfokú oktatás.

Képesek vagyunk a jelenlegi törzskoca állományra alapozva az évek óta áhított 6 milliós hízókibocsátást elérni?

Valamivel több, mint húszezer koca áll az FSE nyilvántartásában, ami mintegy tizede a hazánkban tartott kocáknak. Ezt nevezzük termelésellenőrzött állománynak. Ekkora bázissal akár egy éven belül is komoly tenyészsüldő kibocsátásra lennénk képesek, amennyiben erre lenne fizetőképes kereslet. A viszonylag gyors piaci alkalmazkodásra tehát képes lenne ez a kör, amennyiben középtávon tervezhető, stabil kereslet lenne. Mivel jelenleg nem nagyon van fizetőképes kereslet, így a legtöbb tenyésztő saját utánpótláson felül nem állít elő tenyészkoca süldőt, hanem a maga is hizlalást folytat, hiszen csak így tud jövedelemre szert tenni. Üdítő kivétel ez alól egy múlt heti megállapodás, ami szerint 680 kocasüldőt vesz meg egy magyar tenyészetből egyszerre egy magyar árutermelő üzem.

Jó cél lenne a 2-3 fajtára alapozott, egységes, egyféle végtermék előállítása Magyarországon?

Ez régóta folyó dilemma. Úgy gondolom, nem ez fogja a hazai sertéstartást kihúzni a kátyúból, ugyanis vevőink többféle tenyészállatot és végterméket igényelnek. Nekünk nem a tömegtermelésben kell versenyeznünk, hanem egyedi minőséget előállítani a belső és külső piacainkra.

Wagenhoffer Zsombor